Großer Priel déli gerinc a Stellán keresztül

Genußkletterei. Élménymászás. Így nevezik németül a könnyebb (UIAA III-VI), de lélegzetelállító szépségű több kötélhosszas (főként) sportmászó utakat. Ezekre a túrákra csábítják mászók barátaikat, ha meg akarják szerettetni a sziklamászást velük. A Stella (V-) pont ilyen út.

Szőkített lovak

Régebb óta porosodott egy egy Totes Gebirge turistatérkép otthon. Még korábban vettem, amikor klettersteig túrát terveztünk a Grosser Priel csúcsára. Időközben azonban elvesztettük érdeklődésünket a via ferraták iránt, így a csúcs is kikerült a pixisből. Amikor a hegységet kettészelő A9-esen hajtottunk keresztül, újból és újból ámulatba ejtettek az égbe nyúló fehér mészkőcsúcsok, mint a kalapos sofőrök, teljesen a kormányra fekve hajoltam előre, hogy minél többet láthassak belőlük a völgyben futó autópályáról. A pünkösdi hosszú hétvégén aztán végül a változékony idő a magashegyi osztrák alternatívák közül csak ezt hagyta nyitva.

A hétvégét a Hohe Wandon kezdtük. Batkával és Zolival másztunk egy bemelegítő sportutat, aztán továbbindultunk a Totes Gebirge irányába. este hét körül Hinterstoder utolsó parkolójából, a Johannishoftól indultunk a Prielschutzhausba.  A 201-es turistaút alpesi legelőkön, vízesések mellett és sűrű erdőn keresztül vezet a házba. A már-már giccsbehajló alpesi idilleket a szürkület első halvány jelei és a közel 30 kilós zsákom kompenzálták. (Bár van teherlift a házba, kicsit szerettem volna az Elbruszra fejben és vállban gyúrni a hátizsákcipeléssel, ezért szívattam magam ennyi cuccal). Szépen besötétedett, mire elértük a házat, a meleg konyháról is lecsúsztunk már, így sörrel voltam kénytelen jutalmazni magam.

Grosser Priel és a déli gerinc

 Másnap 6.30-kor sikerült kelünk, ami khmm... lássuk be egy ilyen hosszú túrához nem igazán korai. A cuccok összerendezése után elindultunk felfele a Spitzmauer és a Grosser Priel irányába vezető úton, amiről jobbra, a Kühkar hómezőinek irányába kanyarodtunk. Nem kevés embert láttunk, aki Kühkar maradék 800-1000 méteres hómezőjéért cipelte  fel a túrasí felszerelését, hogy pár száz méter szintet csúszhasson. Eszembe jutott, hogy pár héttel azelőtt miként hagyott le minket az összes tiroli túrasível a Venedigeren. Mindegy, hogy idősek, vagy túlsúlyosak voltak, esélyünk sem volt a tempót tartani velük. Itt megértettem, hogy nem csak a hegyen töltött órák számának különbségéről van szó. Amikor nekem már rég a sziklamászáson jár az eszem, eszem ágában sincs felcsatolni, ők még mindig a megmaradt kásás havon edzik magukat. (Aztán, amikor ez elfogy irány a gleccser). Mi is hágóvasat csatoltunk, így kaptattunk fel a Kühkar derekáig, ahol jobbra fordultunk, mert már láttuk a Déli-gerinc útjának jellegzetes bevágását, ami az út kezdetét jelöli.

A beszállásnál (kb. 9 órakor) meredek havon pipiskedtünk, hogy hágóvasról mászócipőre válthassunk. Előttünk egy 4 kötélpartiból álló excelsioros csapat volt, úgyhogy hiába is siettünk volna. A Stella első kötélhosszát egyébként több variánsban is meg lehet tenni. Épp foglalt volt mindkettő, mikor egy 60 év körüli házaspár is megjelent a beszállásnál, majd mivel látták, a "tömeget", úgy döntöttek, hogy inkább biztosítás nélkül, szólózva teszik meg az első 5 kötélhosszt. Nem hiába, az évek meg a rutin... Mi inkább megvártuk a többieket, a jobb oldali variáns wasserrillés beszállása nagyon élvezetesnek tűnt. Az is volt, miután már nem volt vizes a talpam...

Balra a kémény, ami majdnem bevágás

Toronyról le, toronyra fel

Második kötélhossz még klasszabb volt. Egy reibungos szakasz következett. Egyensúlyozós lassú tánc a következő standhoz. Szerencsére az út építői dupla standokat fúrtak az út elejére, így nem volt tumultus. A következő könnyű kötélhosszokból némi követ rúgtak ránk, ekkor azért nem bántam, hogy mi nem szólózunk. 5 kötélhossz után, fél 12-kor kiértünk a gerincre. Innen még nyolc további kötélhossz következett. Ezek nagyrészt könnyű, de kicsit laza terepen vezettek, ahol oda kell figyelni, hogy a fogás-lépés elég stabil-e. Közteseknek néha el lehet helyezni egy-egy hevedert a köveken. Két helyen vannak szögek a falban, itt saját ékeket, is érdemes lehet bepakolni azért. A nyolcadik kötélhosszban egy felszökésnél, és a 12.-ben a kéménynél. Ez a legtrükkösebb része az útnak, aki mászócipő nélkül volt, azoknak okozott némi fejtörést. Ezután viszont már technikailag semmi nehézség nincs a csúcsig, sőt még klettersteig drót is vezet a maradék pár száz méteren.
De a drót még hó alatt volt, és mivel itt még nem akartunk cipőt cserélni, inkább a gerincen egyensúlyozás helyett alulról kerültük a havat.


A csúcsra eléggé eléhezve érünk fel, és már megint elég későn ahhoz, hogy tudjuk, nem fogunk sötétedésig visszaérni a házba. A lemeneti úgy egyébként könnyű, de szép túra a csúcsra vezető széles vállon. Már értem, miért hívják "totes", azaz halott hegynek. Nagyon kevés a vegetáció, szürke, holdbéli tájon járunk, amit lassan megpirít, a lemenő nap. Hirtelen bevillan egy keserves éjszakai ereszkedés az Anica Kukról, de elhessegetem az emlékfoszlányt. A Kühkar hómezejére rövid ,dróttal biztosított szakaszokon ereszkedünk le. Ilyenkor kellene az előre elhelyezett sífelszerelésbe felcsatolni. Ez az álomkép megint csak nem visz közelebb a még két órányira lévő házhoz.

Magic hour. Így nevezik a szürkület előtt lévő rövid időszakot, amikor a megváltozott fényviszonyok miatt mindennek kiélesedik a kontúrja, az ég már mélykéken vibrál, a fák besötétednek, mindennek lágy, bársonyos mélysége van. Az ember szívében ez a pár perc ágyaz meg az éjszakának. De nem a miénknek, akik még mindig a hómezőn haladunk lefelé. Aztán egyszer csak zsákutcába érünk. A hónyelv bezárul, és mindenhol sűrű vállig érő cirbolyafenyők vesznek körül.
Mér félhomály van, nincs az az isten, hogy 12 óra fel-és lemászás után, újra felfelé menjek vissza a hómezőn. Gyér ösvényt vélek felfedezni, ezen indulunk el. De hamar csapdává válik a fenyves, a haladás szinte lehetetlen, a rugalmas ágak állandóan a szemünkbe, még rosszabb, a lábunk közé vágnak. Teljesen átláthatatlan az egész, ráadásul már erősen szürkül. A legijesztőbb benne, hogy nem tudod, hogy a következő fenyőn átküzdve magad, nem esel-e egy szakadékba. Teljes dezorientáltság uralkodik el rajtunk. Egy pár méteres tisztásra kiérve eljátszom egy izofóliás bivakolás gondolatával. Mega szívásnak tűnik, úgyhogy tovább indulunk. Egy ág annyira visszacsap a bal szemembe, hogy pár percig nem látok vele. Aztán a terep hirtelen lejt, leesek pár méterrel lejjebb, de az ágak megfognak. Elkeseredés kúszik a szívembe, de aztán a rezignáltság elcsendesíti a belső vinnyogást. Újra felállok, és 50 méter gebődés után deus ex machina kint vagyuk a 260-as ösvényen, látom a Prielschutzhaust. Szinte el sem hiszem. Fél óra túra után helyet foglalok az asztalnál, és 15 perc leforgása alatt elfogyasztott 1 korsó radler 2 korsó sör, 1 Zirbenschnaps (revansként a k**** fenyőknek) és 2 cigi visszahoz az élők sorába. A konyhát persze megint lekéssük, de a magyar szakács megment nekünk egy elfogyaszthatatlanul nagy tál levest. A többi magyar mászóval sztorizgatunk kicsit. Majd jóval Hüttenruhe után ájulunk be az ágyba, hogy másnap megmásszuk a Brotfall délkeleti gerincét. Aha. Persze...

A gerinctúra útvonala

Topo